ShakuEchoShakuFilmKultúraTársalgók
|
Dézsy Szabó Gábor
Dézsy Szabó Gábor színművész Eddigi szakmai életében van olyan produkció, vagy időszak, amire úgy gondol, mint ‘aranykorra’, vagy legkedvesebb élményre? 17 évet töltöttem Miskolcon, életem mostani szakaszában azt érzem “aranykornak”. Fiatal voltam, sok szép, jó (és rossz) szerepet kaptam, nagyon jó kollégáktól tanulhattam a szakmát, akiket sokan nem ismernek, talán még a szakma sem. Pedig vetekszenek a szerencsésebb helyzetű sztárokkal. Hogyan látja Magyarországon ma a színház helyzetét, milyen irányba tart és milyen szerepet szeretne ebben Ön betölteni? Én mindig is színész szerettem volna lenni, jó rendezőkkel jó kollégákkal dolgozni. Ez nem mindig adatik meg. Percemberkék uralják a szakmát, természetesen tisztelet a kivételnek. Kár, hogy a politika is rettenetesen beette magát a színfalak közé. A művészet pártatlan. Huh, mekkora közhely… Mondott vissza már felkérést? Mik azok a tényezők, amik kizárnák, hogy elvállaljon valamit? Igen, adtam vissza szerepet, kétszer. Egyszer egzisztenciális okokból mégis megcsináltam, de nagyon utáltam magam a gyávaságomért, így örökre emlékszem arra a szerepre, a másikat már úgy adtam vissza, hogy szeptemberben fel is mondtam. Jobban jártam. Melyik szereppel vagy darabbal foglalkozna most legszívesebben? Nem igazán vannak szerepálmaim, azoktól mindig félnék megkapni. A La Mancha lovagját azért szívesen eljátszanám még egyszer, mert úgy érzem, hogy 30 évesen túl korán kaptam meg, de visszanézve a felvételt, minden pillanatát vállalom. Színházi berkekben számtalan anekdota, vicces történet terjed színházi bakikról, kolléga megtréfálásáról, nagy bemondásokról. Tudna ilyet, vagy ilyeneket mondani, ami akár Önnel, akár valamely kollégájával, vagy valamelyik klasszikus nagy öreggel történt meg? Az egyik előadásban, még Miskolcon volt egy idősebb kolléga, aki az egyik jelenetet sorozatosan lekéste. Pedig csak az az egy jelenete volt. Nekem kellett behívnom, és elég kellemetlen pillanatok voltak, amikor egyáltalán nem jött be, vagy nagy késéssel. Divat volt akkoriban a színházban, hogy az utolsó előadást, a darabtemetést nyilvánosan meghirdették. Így a közönség kb. tudhatta, hogy nagy bohóckodásokra, ki nem élt lehetőségekre számíthat. Én a temetésen nem hívtam be a kollégát. Ott állt a takarásban szerencsétlen, természetesen felkészülve valami eszméletlen jelmezben, és mint utólag elmondta, valami nagy tréfára is felkészülve. Sírt. Iszonyatos érzés volt, hogy az én tréfám számára tragédia volt. |
Szólj hozzá a lap alján 
Szólj hozzá!